Első fejezet

(avagy bemutatkozásul egy kicsit a címszereplőről)

Az élet nem tündérmese, pedig meglepően sokáig azt hittem.

Talán a sok Disney film tette, vagy a sok mesekönyv, mégis egész általános iskolában hittem benne. Hittem, hogy én vagyok a főszereplő és hittem, hogy egy nap minden osztálytársam, minden rokonom és ismerősöm történetének happy end lesz a vége. Ám a mese sokáig elhúzódott. A hit pedig halványodni kezdett.

Édesanyám mindig mondta, "Lányom, te a végletek embere vagy". Az egyik legfontosabb lecke amit megtanultam, hogy egy édesanyának mindig igaza van. (Még akkor is, ha nem.)

Hitem nem sokára átfordult egy szörnyen borús elképzelésbe. Új eszmében kezdtem hinni. Minden rossz és az élet a földi pokol. „Egyszerű és nagyszerű, szóval mindenki békén hagyhat!” – szóltam én és vastag, feketére kihúzott szemembe húztam fekete Nightwish-es pulóverem fekete kapucniját, miközben fülemben a feketébbnél feketébb dalok arzenálja csengett.

Kedves szülők, túl sok a fekete a gyermeketek életében? Akkor egy szörnyen negatív eszméket tápláló, zavarodott tinédzserrel van dolgotok.

Hogy ez baj-e?

Nos, tenni nem tudtok ellene. Azonban, ha minden veszekedés ellenére - mert veszekedni kell vele és nem rá hagyni a butaságot -, igyekeztek őt meghallgatni, mikor az élet igazságtalansága miatt sír és megölelitek, megsimogatjátok a fejét, amikor beteg vagy csak fáradt és letört, akkor nem kell aggódnotok, mert épségben fel fog nőni és átvészeli ezt az időszakot. 

Végül velem is megtörtént. Felnőttem. Ezzel a rendkívül nagy változással pedig együtt járt, hogy rájöttem nem vagyok kis királylány, se a végzett sötét angyala. Én csak én vagyok, és a világ, amiben nincsenek végletek.   

Nincs jó vagy rossz. Semmi sem fekete vagy fehér, talán szürke, de sokkal inkább seszín.

Ez vagyok én.

Ez pedig a Seszín Hajú Lány története.